Kezd beindulni a munka-project. Járok állásinterjúkra, már csak az kell, hogy valakinek annyira megtessek (ezt így kell mondani?), hogy fel is vegyen! :) Bizakodó vagyok, úgyhogy nagyon remélem, maximum egy-két hónapon belül lesz meló.

A szakdogát meg írom szorgalmasan, már nincs olyan sok hozzá, viszont ott vannak a kérdőívek, amelyeket ki kell töltetnem, ki kell értékelnem, ez pedig, lássuk be, nem egyórás munka. Tavaly is csodálatosan éreztem magam, miközben alaptáblázatot szerkesztgettem excelben, amit akkor még nem is ismertem. Mármint hogy tavaly is csináltam egy kutatást. De hát muszáj...

Tegnap azzal a tanárnővel volt órám, akitől retteg az egész szak, a híre megelőzi őt, meg ilyenek. Na most, tegnap láttam/hallottam őt huzamosabb ideig beszélni és tanítani, de meg kell mondjam, az egyik legjobb arc, akivel valaha találkoztam. Jópofa, van humora, és érthetően, példákkal szemléltetve tartja az előadást. Ja, hogy meg kell dolgozni nála a jobb ereményért, és nem csak a szép arcra adja az ötöst? Hát igen, ez jobb helyeken így megy, így kellene hogy menjen. Persze lesz még vele konzultációm, meg majd meglátjuk, mit mondok a végén a vizsgáknál, de egyelőre szimpatikus. :)

Az immunrendszerem úgy gondolta, tök rég voltam már náthás, legalább 4 hónapja (vagy több), épp ideje lenne egy kis update takonykór nekem. Drága Tündérbogaramtól kaptam el, mert miért ne, nekem már egy csók is elég ahhoz, hogy összeszedjek valamit. De rá nem haragszom ezért, miért is kellene, csakis magamra, hogy ilyen gyenge vagyok. :(

A szórakozás nem egyenlő a művelődéssel.

Az ember, ha szórakozni akar, akkor kikapcsolódni szeretne. Lehet ezt tenni tartalmasan vagy valami agyleszívó tevékenységgel is: a lényeg, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodni.

A művelődés az, amikor az ember ténylegesen építő jellegű cselekvést végez, komoly témájú, kevésbé emészthető dolgokat olvas, hallgat, néz, stb. A baj akkor van, ha valaki összekeveri a kettőt.

Mert lehet, hogy engem elszórakoztat például egy Favorit című műsor, ha este fáradtan hazaesek (munkából, suliból, mindegy). Nem kell hozzá "tenger ész", csak nézi az ember és néha bárgyún elmosolyodik egy-egy riporton, vagy épp azon bosszankodik, hogy már megint milyen idiótaságot beszélt Paris Hilton. Akkor van baj, ha valaki szabályosan keresi, nézi-nézi mindenáron, mert azt hiszi, ebből valami fontos információhoz jut a világról, vagy hogy ettől majd jobban megismeri a sztárokat, meg a többi bugyuta celebet. Egyszóval: aki értéket lát benne.

A szórakozásnak csak pluszt ad, ha agyat épít. Ha van benne érték. De nem kötelező. A művelődés viszont mindig ad.

Aki pedig a szórakozást kemény művelődésnek tartja, gondolkodjon el kicsit.

Ha már Nightwish.

Nem értem, hogy ha valakinek nem tetszik az új énekesnő, Anette, akkor miért hallgatja, és formál hozzá nyomdafestéket nem tűrő véleményt. Senki nem erőltette rá, Anette-t pedig hülyeség azért utálni, mert ő van Tarja helyett, mert nem ő túrta ki a "pozíciójából", hanem a zenekar vette be, mivelhogy szükség volt énekesnőre (miután ők maguk rakták ki Tarját). Szerintem világos. A véresszájú Tarja-fanoknak nem csak Anette, de senki más nem tetszene.

Ahelyett, hogy őt szidják, menjenek és hallgassanak régi NW-t. Vagy új Tarját. Ez van, azzal semmi nem fog változni, ha retardált kretén módjára viselkednek. Eh.

Mióta Tarját elpaterolták a Nightwishből, (érthetően) kevesebbet hallani róla, de akit érdekel, utánanézhet a honlapján.

Amiért most billentyűzetet ragadtam, az az új dala (I walk alone) a nemsoká megjelenő angol nyelvű albumáról. Hogy is mondjam... nem túl erős anyag. Olyan semmilyen. Nem túl jó vonal ez az érdekes hangzású pop-rock dolog. Jobban tenné, ha még képezné magát, és kiadna egy komolyzenei (opera-jellegű) lemezt, vagy ha minden áron a popzenét választja, akkor vegye elő a kicsit dögösebb hangját, mert tudom, hogy van olyan is. Mert amit ebben a dalban nyújt, olyan "nem tudom eldönteni, hogy énekeljek, mert klasszikus képzettségem van, de ez nem az a stílus" történet. A Nightwish-sel azért volt pont jó, mert a zene hangzása és monumentalitása (a Century Child albumtól kezdve a szimfónikusokkal) kiegészítette a hangját. Vagy ő egészítette ki a zenét, teljesen mindegy. De ez a lötyögés a háttérben nem valami nagy durranás.

Szerintem.

Első napom az iskolában!

Levelező tagozaton mármint. Először meg voltam illetődve, nem ismertem senkit, de aztán infókat cseréltem emberekkel, meg emilcímeket, és most már nem érzem magam olyan elveszettnek. :) Ezentúl hétvégén suli, hétköznap melókajtatás (ha pedig már a kezemben lesz, akkor maga a munka), hétvégén suli, vagy ha nincs, akkor gó hóm. Sűrű lesz...

Tegnapelőttelőtt megnéztük Balázzsal a Simpson családot. Először nem "mertem" volna megnézni, mondván, tuti van egy csomó rejtett cucc benne, meg előismeret is kell hozzá, én meg nem néztem a sorozatot, jajmileszvelem. De félelmem nem igazolódott be. Elkezdődött, vége lett, mi meg végig feküdtünk a röhögéstől. :) Helyzetkomikum volt rendesen benne, meg paródiák, jó szövegek... tetszett. :) Igaz, a második felétől mintha csökkentek volna a poénok, kicsit cukornyálas lett a vége (persze milyen is lehetne egy happy end), de megnézném még párszor.

Néha visszavágyom a gimibe.

Na nem akkorra, amikor tíz évesen odakerültem, és még kis maszat voltam (t.i. nyolcosztályos tagozatra jártam), mert akkorról még kevesebb emlékem is van.

Hanem amikor felsős lettem. Olyan igazi gimis. Jöttek a párhuzamos évfolyamok, barátkozások, ismerkedések... és el ne felejtsem, akkor lettem rokker. Ez bizony fontos része az életemnek. :) Bármit is gondolok mai fejjel a tipikus rokker magatartásról és ruházatról (és ezt nem pejoratívan értem), nekem akkoriban az dobta meg az önbizalmam. 1999 és 2000 táján velem megfordult a világ. Hirtelen úgy éreztem, tartozom valahová. Hasonló ízlésű emberkék vettek körül, voltak köztük "nagy öregek" (ősrokkerek , -punkok és -metálosok, ha így jobban tetszik), és hozzám hasonló "még csak most lettem rokker de tökjó" fajták, népszerűbb lettem, mint valaha (pedig csak felkaptam egy zenekaros pólót...). Szép volt, jó volt.

Aztán, a suliban hátul volt, a kosárpálya mellett a dohányzóhelység. Én ugyan nem cigiztem, de sokszor hátramentem szünetben az ismerősökkel, haverokkal, aktuális pasimmal eszmét cserélni. Ha meg nem oda, csak a nagy betonpálya melletti rozoga padokra üldögélni. És nézni a sulitársakat. Állandó vágyakozás, filozofikus gondolatok, csere-berék (CD vagy kazi például), élménybeszámolók (aranyos volt például, mikor a 2001-es Tankcsapda koncert után, ami itt volt a helyi klubban, a fél suli lehajtott fejjel járkált - izomlázunk volt a pogótól) ...

Szóval, a gimiben minden más volt. Az ember nem érezte a felnőttkor súlyát. Nem voltak még felelősségteljes döntéseink (vagy legalábbis kevesebb, mint most), nem kellett annyi önállóság, és valahogy többször belefutottunk kedves ismerősökbe (és kevésbé kedveltekbe is), mint most, például a fősulin. De "lehet, hogy amit mondok, csak szerintem van így" (énekelhetném magamban a Mesét a Junkiestól) ... sőt, biztos. Vannak, akik utálták a gimit, és jobb nekik a fősulin, egyetemen, vagy a melóban.

Szerettem gimibe járni. A rozoga, omladozó falakat, a nagy rácskerítést a focipálya és a büfé meg a bejárati ajtó között. Most mindez már nincs meg. A suli megújult. A szürke, omlásnak indult falak helyett stabil, citromsárga monstrum áll előttem, beton focipálya helyett padokkal és bokrokkal parkosított terület, a suli háta mögött dohányzó helyett igényesen kialakított fabódék, a vízzel telt pince helyén tantermek. Ez lett a mi jó öreg alma materünkből.

De egy giminek mindig meg kell újulni, hogy a következő generáció is azt mondhassa pár év múlva:

"Szerettem a gimit. A sárga falakat, a föld alatti termeket..."

José Silva Agykontroll módszerét tanulmányozom mostanában. Egyszerű gyakorlatokkal és meditációval javítható a memória, a tanulási képesség (minél kevesebb erőfeszítéssel minél nagyobb anyag memorizálása), az önbizalom is nő, ésatöbbi ésatöbbi.

Egyébként elgondolkodtam azon, hogy tényleg milyen nagy hatalma van a szavaknak. Ha egyfolytában negatív töltésű szavakat szajkózok, akkor biztos, hogy úgy is van/volt/lesz, rosszul érzem magam. Például: "F*sz kivan, elegem van mindenből, annyira szar nekem, jajistenem" és hasonlók.

Ha viszont pozitív hangulatú dolgokat mondogatok (erre van egy speciális mondat az Agykontrollban), akkor hamarosan immunis leszek a rosszra (vagy valami hasonló).

Nem is rossz. :) Szerintem érdemes vele foglalkozni.

Én szeretem a Titanicot.

Magát a hajót és a tragédiát övező atmoszférát, minden egyes fotót, amit mutatnak a roncsról vagy a még élő hajóról, a James Cameron rendezte filmet (igen, igen, tudom, nyálas, fúj-fúj, DiCaprio meg aztán pláne, DE én mindezt SZERETEM), szóval mindent, ami Titanic.

És szeretnék majd eljutni a kiállításra is.

Lehet kövezni. :)

Klipklipklip!

A Constant Motion-ből készített klipet a Dream Theater. Háááát... izé. Egyrészt: szerintem ez nem egy klipes dal, össze is lett nyiszálva rendesen. Másrészt: picit unalmas, mert a zenekaron, pár hangyán és azon a golyós inga-szerű szerkezeten kívül (aminek most meg nem mondom a nevét) semmi más nincs. A feeling kicsit olyan 80-as évek vége/90-es eleje, de amúgy jó.

Harmadrészt: LaBrie úgy néz ki ezzel a fejjel meg homorú háttal, mint egy idióta. Petruccinak meg (akárki akármit mond) jobban állt a rövid haj.

Vegyes, vegyes...

szerk.: közlekedési lámpa is van a klipben.

Azt álmodtam, hogy egy kisebb bevásárlóközpontban voltam, megjelentek a volt gimis osztálytársaim, és poénból lekapcsolták a lámpákat.

Megnéztem az álmoskönyvben, mit jelent, ha sok emberrel vagyok sötétben: