Nem értem azokat a nagyokosokat, akik rögtön a zenét, a zenekarokat kezdik okolni, ha egy gyerek erőszakos cselekedetet hajt végre, netán gyilkol is. Ebben a cikkben például (a videó alatt) egy dél-afrikai kölyök Joey Jordison (Slipknot) maszkjában jelent meg, és mindenkit jól "lekardozott". Tettének teljes tudatában volt, mert nem ellenkezett, amikor elvitték a rendőrök. Ilyekor jön persze rögtön az, hogy sátánista zene, meg ölésre buzdító szövegek, meg a fasztuggya még mi. Corey Taylor (Slipknot) is jól teszi, hogy nem érzi magát felelősnek érte. Miért is kellene? Hiszen egyrészt (ahogy a cikkben is olvasható), mert ők nem buzdítanak senkit gyilkolászásra, másrészt meg ha egy gyerek elméje ép, otthon szeretik és normálisan felnevelték a szülei, eszébe sem jutna ilyet tenni. Nyilván, ha otthon mindig balhé van, alkoholista (vagy drogos) szülők, bármilyen állandósult problémák, akkor a gyerek esze-lelke is instablabb lesz. És így befolyásolhatóbb. De nekem senki ne mondja, hogy önmagában hibáztatható egy "csúnya, rossz" zenét játszó zenekar! Vagy ott van például Seress Rezső Szomorú Vasárnapja. Úgy terjedt el a világban, hogy a magyar öngyilkos himnusz. Jó, oké, nyomasztó, depresszív és szomorú dal, és a világháború idején meg is értem, ha sokan inkább az öngyilkosságot választották (miután meghallgatták), és nem a rossz körülményeket, DE! Ha egy optimista, lelkileg kiegyensúlyozott ember meghallgatja, nem fogja magát fejbelőni.

Van tengerimalacunk! Mármint nem otthon, hanem bent a szerkesztőségben, és nem csak egy, hanem mindjárt kettő! Nagyonnagyon édicukik, az egyik egy sima szőrű barna foltos fehér kucuka (ő a Porcukor), és van egy szürke, torzobborz szőrmők, ő a Deedee. Mindketten fiúkák. Egyébként az egyik kolléganőm, Adri hozta be őket.

A tegnapi tűzijátékot csak tévében láttam, de ami a leginkább tetszett, az a hozzá tartozó műsor volt. A tradicionális tánc, a zene, minden nagyon szépen meg volt szervezve, és bizony milliószor jobban értékelek egy ilyen produkciót, mint egy Oláh Ibolykát a Magyarország című dallal... (bocsi azoktól, akik kedvelik)

Hétfőn megnéztük a legfrissebb Batman filmet, A sötét lovagot. Ezzel a filmmel is úgy voltam, hogy oké, megnézem, mert érdekel, főleg Heath Ledger alakítása. Két és fél óra tömény izgalom volt a film! Nem gondoltam volna, hogy így megtetszik: elhatároztam, hogy megnézem még egyszer-kétszer. Sosem voltam túl nagy Batman fan, nem is láttam az összes filmet (szerintem csak a Jack Nicholsonos Jokeres részt láttam egészben, többször is), de állítólag eddig majd'hogy ez a legjobb. Nem volt sablonos, nem volt kiszámítható. (A hossza persze csak amiatt zavart, hogy az utolsó fél-egy órában már iszonyatosan kellett pisilnem, miután megittam 7 és fél deci lájt kólát...)

Mindent összevetve maga a film tizes, de nem is erről akarok most "nyáladzani", hanem Heath Ledger alakításáról. Az eddig kissé egyoldalú szerepekben (többek közt a jóképű hódítóéban, pl. Casanova, 10 dolog..., Lovagregény, Brokeback Mountain) tündölkő színész most megmutatta az eszelős, érzelmek nélküli, szarkasztikus, őrült és csúnyán összemázolt arcú énjét. Tízből tizes alakítás! Nem hasonlított a Jack Nicholson féle Jokerre, mert attól szabályosan megijedtem fiatalabb koromban. A régi Joker gonosz volt, romlott, bosszúálló, de nem volt őrült. legalábbis nem olyan szinten, mint az új. Ledger olyan Jokert alkotott, ami nem egy szánalmas utánzat, és nem is egy béna próbálkozás. Tökéletes.

Őszintén sajnálom, hogy már nincs köztünk, mert nagyon ígéretes karrier állt előtte.

Voltam Avantasián is a Szigeten, most erről fogok regélni.

Úgy voltam vele, hogy persze, érdekel, megnézem, de úgy igazából nem vártam semmi különöset tőle. Lehet, hogy jól tettem, mert annél jobb volt kellemeset csalódni benne! Nagyszerű volt a koncert, fergeteges hangulattal és tele sátorral. Mindenki ordított és énekelt. Ami a legjobban tetszett, hogy sokan voltak a színpadon (vendégzenészek, vokalisták), és Tobias Sammet egyesével bemutatta őket a buli végén, de nem csak úgy, hogy "gitár Kiss Pista, doboknál Nagy Sári", hanem mindenkihez fűzött pár magasztaló jelzőt, pici sztorit. Minden egyben volt, nem volt benne hiba! Ja és ami még tetszett, hogy ott volt Amanda Sommerville is vokalistaként, akinek a haja nekem nagyon tetszik! :)

Bevallom, kissé félve vártam a Szigetes Iron Maiden koncertet, mert a nyolcvanas évekbeli számaikat csak ömlesztve hallgattam eddig, azt sem tudtam, melyiknek mi a címe, a szöveget meg pláne nem vágtam. De felesleges volt ilyen apróságokon paráznom, mert a hatalmas buli, amit összehoztak, minden képzeletemet felülmúlta! Először voltam a Szigeten, és rájöttem, kicsit sokat gondoltam eddig róla, túlidealizáltam. Ez is "csak" egy fesztivál, csak kicsit nagyobb, mint amilyeneket eddig megszoktam. Két dolog zavart csak, de az kurvára: a rengeteg ember, de olyan szinten sok, hogy mozdulni nem lehetett, és nem csak a Nagyszínpad előtt, a másik pedig a por, ami a koncert után kábé húsz méter magasan szállt. Na de mindezt leszámítva nekem tetszett a fíling. Szeretem a fesztiválokat, még ha az emberek a "kukába is hánynak" (hogy egy Sziget-ellenes kolléganőmet idézzem :D).

Rátekeredvén a koncert témakörére: kedves ismerősömmel, "pacsirta" Annával és barátaival töltöttem az időt (azért e jelző, mert ugye gyermekkori barátnémat is Annának hívják, előbbi pedig több éve énekel), és a küzdőtér közepe-végefelé foglaltunk helyet egy kivetítő előtt. Sokkal jobb volt így, kicsit szellősebben, és láttunk is mindent, még ha csak a képernyőről is. :) A hangzást sokan fikázták, de hát ez nem a Maiden sara, hanem a Szigeté. Mindegy, engem nem hatott meg, hogy szar volt-e a hangosítás, vagy nem, a koncert kárpótolt. Metal buli volt a javából! Százmillió ember egyszerre énekelte a dalokat (nem tudom hányan voltunk, kurva sokan...), headbangeltünk, táncoltunk, énekeltünk. A tagok parádéztak, színészkedtek, szórakoztattak, Bruce Dickinson jópofán kommunikált velünk (szerinte mi valamiféle IronMaiden-drogot szedünk, hogy szeretjük a heavy metalt), és látszott rajtuk, hogy jól érezték magukat. A hangulat fergeteges volt. A show szintén: egyiptomi stílusú díszlet, három-négy méteres robot-ördög, pirotechnika, minden. Látványos volt, az biztos.

Egyszóval: életem egyik legjobb koncertélménye volt, és mégmégmég ilyet! :)

Két öregember dialógusának az elejét hallottam ma véletlenül az utcán (miután véletlenül összefutottak):
- Nahát, szia! Na mi van veled?
- Agyinfarktusom volt.
- Na b.zd meg.

szerk.:

Ma a trolin szembe velem leült egy pasi, lehetett vagy hatvan, és kérte, hogy hadd nyújtsa már ki a lábát, mert úgy kell tartania. Szimpatikus volt, annak ellenére is, hogy beszélt hozzám, pedig láthatóan a fülemben volt a lejátszóm fülese, és nem szeretem, ha ezt nem veszik észre. Na szóval, odahajolt hozzám, és azt mondja nekem: "Soha ne öregedjen meg! Rettenetes."

Mivel most egy hétig megint szabim van, elhatároztam, hogy szelektálni fogok. Mindent kihajigálok, ami nem kell.

Első lépés az volt, hogy feltúrtam az asztalfiókomat. Millió levél, fénykép jött velem szembe... többnyire szétröhögtem az agyam egykori fejeimen (no meg másokéin, haha), meg egykori pasijaim szerelmes levelein. No nem, azokon nem röhögtem, csak jó volt felidézni, emlékezni, hogy miket össze nem hordtak, hogy meghódítsanak! :)

De ami a lényeg: olvasgattam egy több évvel ezelőtti naplómat. Hihetetlen, mennyire nem volt még tapasztalatom az emberi kommunikációval kapcsolatban... úgy értem, sokszor túl sokat képzeltem egy-egy ártatlan megjegyzésbe, gonosz vagy kedves szóba, gesztusba. Ugyanakkor ami igazán fontos volt, sokszor elúszott mellettem. Képes voltam fél évig egy témán rágódni. Viszont tök jól elszórakoztattam magam, élvezet volt elolvasni a titkos irományokat! :)

A zene csodálatos dolog!

Felnézek azokra, akik értenek hozzá, akik művelik, akiknek kipattan a fejükből a melódia, a dallam, harmonikus hangok sora. Akik hangszeren játszanak, és közben beleélik magukat, látszik rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak. Szeretem, hogy a zene egy új világot teremt, egy olyan világot, ami már-már álomszerű. Hogy megnyugtat, meggyógyít, felpörget, és hogy szerelmet kelt. Egyszerűen beleszeretsz a zenébe, a hangszerekbe, az énekes hangjába, sőt, magába az énekesbe. Nem ismered őket, az énekest, a zenészeket, mégis úgy érzed, a legjobb barátaid, legszívesebben együtt buliznál, sírnál, énekelnél, tombolnál, játszanál velük!

Minden dallam, minden stílus egy külön világ, és nagyszerű dolog, hogy ha egy bizonyos hangulathoz van kedved, akkor ahhoz illő zenét hallgatsz. A jó zenében minden benne van: az egész élet.

Nagy közhely, de igaz: zene nélkül nem lehet élni!