Még mindig nincs programunk szilveszterre, úgyhogy marad a Sas kabaré. (Csak viccelek.) Tök jó lenne, ha azért mégis befutna egy meghívás (khm-khm), de úgy általában véve (már) nem izgat annyira a kötelező bulizás.

Még van négy napom!

Ma éjjel kétfélét álmodtam.

Az első részben valami hatalmas hangárszerű helyen voltam, de volt ott egy vászon is, amire vetítettek valamit. (Lehet, hogy egy eltorzult mozi volt, mert mögöttem sokan álltak...) Aztán egyszer csak megszólalt egy dal, az egyik kedvenc számom, a Rule The World (a Kamelottól természetesen :)), és azt hittem, hogy senki nem fogja ismerni, ehelyett mögöttem pár lány elkezdte énekelni, én meg csatlakoztam hozzájuk. Felemelő volt!

A következő rész nyomasztóbb volt. Napsütötte, de pici utcácskákon mentem, el akartam jutni valahová. Egy barátnőmhöz talán?... Mindegy, a lényeg nagyon furcsa volt: az ő anyukája az enyém is volt. Tehát az én anyukám egy másik házban lakott, egy másik lány anyjaként. És az én anyukám tök közönyös volt, hülyeségeket kérdezett tőlem, és amikor ezen én felháborodtam, azt mondta: "Nem tudhatok akárkiről mindent!" Én meg dühösen rákiáltottam, hogy én nem akárki vagyok, hanem a lánya.

Sírva ébredtem fel.

Szíve-joga Britneynek visszatérni a köztudatba, újra felépíteni a karrierjét, satöbbi. De hogy pont ezzel a dallal... igazából szerintem (bocs a rajongóktól) szar, nem egy kirobbanó sláger, emellett meg természetesen mivel kelti föl a figyelmet? Meztelenkedik. Az a legegyszerűbb, arra tuti mindenki odakapja a fejét. Nem mondom, okos megoldás, de rohadt olcsó. És igénytelen.

Szerintem.

Ha akárki megkérdezi, hogy mit szeretnék karácsonyra, nem tudok mit mondani. Mindenem megvan, inkább lepjenek meg valamivel! De ezen kívül most pont olyan dolgokra vágyom, amiket nem lehet megfizetni.

1. szeretnék perfektül angolul beszélni, érteni.

2. szeretnék énekelni, de már vagy száz éve!! És még mindig nem tettem semmit, egy darab lépést se ennek érdekében.

3. szeretnék nyugit, csendet, zöldet (nem a fűre gondolok :)), hogy megdögönyözhessek egy kiskutyát, hogy ne legyenek körülöttem emberek (úgy értem: tömeg), és hasonlók.

Ezt olvasom most. Móra Ferenc: Hiszek az emberben.

Kiskoromban hányingert kaptam a Kincskereső Kisködmöntől, egyszerűen nem szerettem, úgy ahogy a Légy jó mindhalálig is kiakasztott egy idő után, mert a Nyilas Misi mindig sírt.

Most viszont Móra Ferencet olvasok, és ez a könyv tele van olyan kis elbeszélésekkel, amelyek kedvesek, könnycsalogatóak, és néhol humorosak is, de azért mégiscsak ott a lényeg mindegyikben: az egymásra való odafigyelés. És olyan jó, hogy szegény emberekről ír, meg vidéki emberekről, ami előhozza belőlem a vidék-szeretetet.

Mostanra jutottam el odáig, hogy tényleg elegem van a világ felszínes és csilivili részéből.

Sosem voltam semminek az elrontója, nem hangoztattam úton-útfélen, hogy "utálom az összes tévéműsort, nem is nézek soha tévét", és nem mertem mindenre, ami szar, kijelenteni, hogy szar. Mert engedékenyebb voltam velük szemben, és mindennek adtam egy esélyt. De most már nem érdekel, ami szar, az szar, és kész. Tele van vele a világ, az értékelhetetlen fosok ellepnek mindent. Valami teljesen másra vágyom, valamire, ami emlékeztet még arra, amikor például gyerek voltam.

A vásárlástól is elment a kedvem. Egyszerűen nincs kedvem elindulni, és végigjárni hatszáz üzletet, mert mondjuk szeretnék egy szép blúzt.

Most kicsit olyan "burnout" fílingem van, kiégett az érdeklődésem.

Olyan jó lenne, ha a világ bekussolna legalább egy hétre.

Elhatároztam, hogy én is részt veszek ebben a cipősdoboz bizniszben, azaz összegyűjtök pár dolgot, leadom a dobozt, és ez egy kupac ajándékot jelent egy szegény vagy hátrányos helyzetű kisgyereknek. Tökjó, nézegettem a honlapjukat, mit lehet beletenni, és miket nem. Ledöbbentem. "Ne tegyen bele könyvet!" Kérdem én: miért ne tegyek bele könyvet?! Káros a gyerek mentális fejlődésére? Ha képes vagyok felmérni, passzol-e az életkorához egy mesekönyv vagy ifjúsági regény, miért ne tennék bele könyvet?... Ezt most komolyan nem értem.

Néha nagyon fárasztó és idegölő a munkám. De az a vicces, hogy minden az, csak az írás része nem, ami tulajdonképpen ugyebár a lényeg. Írni szeretek, nagyon. Akármennyit kell írni, szívesen csinálom, mert izgalmas dolog az, ahogy a kezem alatt kerekedik a szöveg. Szeretem átolvasni, javítgatni. Amit viszont utálok: idegesítő emberekkel beszélgetni, ha lopják az időmet, ha valakire nyolcszázszor kell rászólni, hogy ugyan küldje már vissza a cikket, mert tördelnénk. Ha valakinek harmincötször kell bemutatkozni. És persze ha az interjúalany velem veszekszik úgy, hogy a világon semmi közöm a dolgaihoz. De természetesen mindez szerves része a melónak, úgyhogy egy szavam sem lehet. Sőt, inkább örülök, hogy csinálhatom. Az újságírás jó dolog!

Igazából azt sem tudom hol kezdjem. Az úgy volt, hogy amikor még Nánáson éltem (gimis éveim végéig tulajdonképpen), alig-alig érdekelt a külsőm. Úgy értem, persze érdekelt, de épp csak annyira, hogy ne tűnjek igénytelennek. De hát fiatal votlam még, tizenévesen az ember még nem igazodik el olyan könnyen a divat világában, még alakulgat, és még nem igazán tudja, pontosan mi is áll jól neki, mi az ő stílusa. Legalábbis én így voltam vele. Rokker vótam, hosszú hajjal, zenekaros pólókkal, egyszerű ruhákkal. Persze akkor is tudtam csinos lenni, ha akartam, de nem volt fontos. Akkor még nem. Aztán jött a fősuli, a rengeteg impulzus, elkezdtem változni külsőleg. az egyik legnagyobb lépést kedvenc exlakótársam, Nóri segítségével tettem meg azzal, hogy együtt jártunk vásárolni, ő pedig igazi "szakértőként" nem győzött nekem tanácsokat adni, véleményt mondani. :) Aztán most itt vagyok Pesten. És most a legnehezebb... egész életemben vidéki gyerek voltam, kevés ingerrel, kevés emberrel. Itt Pesten ahová csak fordulok, rögtön húsz ember jön szembe. Rengeteg ember, rengeteg impulzus, nekem meg jár a szemem, csak golyózik és golyózik, mert mindenkit megnézek. Kicsit sok ez nekem... és ugye minél több hatás éri az embert, annál nehezebb azt feldolgozni. És hogy hogy jön mindez a divatproblémámhoz? Hát csak úgy, hogy az ember akaratlanul is összehasonlítja magát másokkal, akár tudatosan, akár tudat alatt. Reggel látok egy jó kis kabátot egy nőn, akkor olyan kell, délután meglátok egy jó frizurát, akkor olyan kell, aztán másnap már másfajta dolgok jönnek... én meg sajnos olyan vagyok, hogy nem hagynak hidegen ezek a dolgok. Nem is beszélve a női magazinokról, a divatlapokról...! Néha még a legtökéletesebb kollekcióban is elégedetlen vagyok a tükörképemmel, néha viszont legszívesebben szarnék az egészre, és smink nélkül, otthonkában mennék mindenhová. Irigylem azokat, akik a hét minden napján elégedettek magukkal, megtalálták a saját stílusukat, és képesek "átnézni" a többi emberen, mintha ott se lennének...