Nem láttam, hanem elolvastam. És dőltem a röhögéstől. :)

Sophie Kinsella istenáldotta humorral és kellő öniróniával (mármint a főhős nevében) fűszerezi ezt a remek kis regényt. Szerintem a nők nagy része többé-kevésbé magára ismer benne, de az, ahogy a főszereplő Rebecca lavírozik az adósságok és a pénzköltés, valamint a tökélyre fejlesztett kamuzás határain, egyszerűen imádnivaló. Sokszor mintha a saját gondolatait olvasná az ember... És, bár a regény végig izgalmas és szórakoztató olvasmány, azért a végére kissé fogyatkoznak a nevetésre ingerlő részek. S hogy miért? Mert Beckynek időközben benő a feje lágya... No de ez semmit nem von le az értékéből. Tíz pontos könyv, bátran ajánlom mindenkinek, még vállalkozó kedvű srácoknak is! :)

Tegnap ment a tévében az "Eurotúra" című amerikai film, ami angolul Eurotrip (én inkább így ismerem, mert először angolul láttam).

Szokásos őrült amerikai tinivígjáték, nekem tetszik, annak ellenére is, hogy tele van klisékkel. :) Alapvetően az amerikai fiatalok Európáról kialakított sztereotípiáiról szól, és arról, hogy végül vajon igazolódnak-e a fiúk-lányok hipotézisei vagy sem. Például: "Európa akkora, mint egy bevásárlóközpont", vagy "Párizs Berlin elővárosa, két perc és ott vagyunk" (vagy valami ilyesmi). Vicces, ahogy ez a habkönnyű film kifigurázza az amerikaiak hírhedt műveletlenségét és előítéleteit. Vagy a kedvencem: Pozsonyban nyomor van és mocsok, az egyik lakó számára a legújabb sorozat a Miami Vice, vagy hogy pár centből a luxushotel egyik alkalmazottja már megnyitná saját szállodáját, és hasonlók. :) Mivel ez egy vígjáték, muszáj, hogy ezek a sztereotípiák végül megdőljenek a szereplők kárára, így esik, hogy Amszterdamban a cukrászdában a várva várt legális hasissal mégsem találkoznak a gyerekek (de attól még hallucinálnak :)), vagy hogy az addig számukra még ismeretlen Absinth érdekes reakciókat vált ki belőlük. Minden országban pórul járnak valahogy, és épp ez benne a poén. :)

Most már értem, miért olyanok a mai tinédzserek, amilyenek. Vigyázat, szókimondó poszt következik!

Nos, ahogy az imént véletlenül odakeveredtem az MTV-re a "Tila Tequila" című valóságshowhoz, enyhén szólva leesett az állam. A lényeg (legalábbis én ezt vettem le): a címszereplő Tila (egy közönséges kis ribanc) párt keres magának (vagy egyszerre kettőt is, mittudomén), ennek érdekében minden este mással enyeleg, smárol (egy meghatározott társaságon belül), és közben mosolyogva arról beszél, kiben mit szeret, és mit nem. Ez már önmagában is gáz, de a műsor tele van leszbikusokkal és biszexuálisokkal. Van például egy alapvetően nőneműnek született fiatal, aki egy az egyben úgy néz ki, mint egy pali (trendi pasi-frizura, kigyúrt izomzat, és úgy öltözik, mint egy fiú), csak éppen van két alma a mellkasán... Szóval melle van. Az előbb meg éppen egy másik csajjal enyelgett a főszereplő. Kész vagyok.

Nekem soha semmi bajom nem volt azzal, ha valaki "más", mindenkinek joga van bármihez, amit akar. De nem a nyilvánosság előtt! Senkit sem érdekel! És könyörgök, ne erre tanítsuk már a fiatalságot, még ha 16-os karika is van a képernyő sarkán! Ilyen kis korcsokkal... grrr!

(Megjegyzés: ennél egy fokkal már enyhébb Paris Hilton "öribari" kereső realityje, de ott meg bulizni kell vele, hogy megtudd, jó barátja lennél-e, szóval egy kutya...)

Ma, amikor hazafelé menet a busz megállt pihenni egy benzinkútnál, színpadra illő jelenettel "gazdagodhattam". Épp álltam a pénztárnál, hogy kifizethessem a hetven forintos kis zacskó ropimat, amikor is megfigyeltem, hogy egy hátranyalt hajú, feltolt napszemüveges, bőrdzsekis-farmeres fószer áll előttem. Ez eddig ugye semmit nem jelent, de pár másodperc múlva odajött hozzá kis felesége és pici fiuk. Anyuci amolyan Debreczeni Zita másolat volt, kissé csúnyább kiadásban. Drága ruci volt rajta, és a Louis Vuitton táska is ott figyelt a karján. Elgondolkodtam ugyan, hogy talán másolat (manapság akárkinek lehet már LV-je 5000 fortintért is), de aztán rájöttem, hogy nem az, mert látszott rajtuk, az egész megjelenésükön, hogy igenis van zsé a zsebben! Aztán a kisgyerek elkezdett parádézni, hogy márpedig neki kell a Haribo pillecukor, mire anyu így reagált (mindenki számára jól hallhatóan): "Jaaaaj, kicsim, hát a szívem szakad meg érted, de ez egészégtelen!" Gyerek tovább rinyál, anyu megenyhül: "Na jó, akkor tedd fel a pultra apu elé." Apu meglátja a cuccot, ő is kiakad, hogy na de ez nem jó, ne vegyünk. Kisfiú rinyál, mire apu is megenyhül. Aztán a pali mutatja a pénztárosnak, hogy igen, ott az a BMW az övék, tankolás lesz, meg három újság, a Haribo, meg hirtelen odadobott még a pultra két csomag aszalt meggyet (akkora csomag, mint a tenyerem), melynek darabja 560 Ft a kútnál. Aztán kicsapja a pénzköteget (igen, köteget), lapozgat, fizet. Közben anyuka a kisgyerekkel játszik, gügyög, "puszitanyának"... És végül, mire már mindenki megunta a sorban állást, távoznak.

Én meg csak álltam mögöttük a hetven forintos ropimmal...

Én nem irigyelek senkit, főleg, ha tisztességes úton szerezte a pénzt, de ők olyan... mesterkéltnek tűntek. De végülis mindegy, úgyis csak pár percre sodort egymás mellé minket az élet.

"Minden, ami a múltban volt, csak emlék, és minden, ami a jövőben lesz, csak képzelgés."

Ezt a mondatot (lehet, hogy nem pontosan idéztem) Jeffery Deaver egyik könyvében olvastam, és azóta sokszor elgondolkodtam már rajta. Vajon ki melyikben él: a múltban, a jelenben, vagy a jövőben? Ha a múlt csak emlék, akkor azt illik eltenni egy fiókba, és onnan elő nem venni, kivéve, ha az embernek nosztalgiázni támad kedve. Persze vannak olyan emlékdarabkák is, amelyeket azonnal ki kell dobni. Amelyekre az emlékezés folyamából nem érdemes pazarolni egyetlen percet sem. A lényeg: az emlékeket el kell tenni, jó mélyre. Az az ember, aki a múltban él, erről megfeledkezett, és otthagyta őket elöl, az asztalon. Hogy mindig szem előtt legyenek. Mert így azt hiszi, még van lehetősége változtatni rajta. Nem érti, meg, hogy nincs visszaút.

Aki a jövőben él, az fél. Fél az ismeretlentől. Hiszen tulajdonképpen az egész életünk egy nagy, felismerhetetlen massza, egy nagy ismeretelenség. Hiszen mit tudunk mi a saját jövőnkről? Semmit! Csak elképzeljük, spekulálunk, számolgatunk, fantáziálunk. Ez a jövőnk. "Gondolj a jövődre!" Halljuk sokszor. Mégis mit tudunk tenni? Segíthetünk a dolgoknak egy bizonyos mederben folyni, ám egyáltalán nem biztos, hogy az történik majd velünk, amit szeretnénk.

Mi a biztos tehát? A jelen. A jelen viszont csak egy múlékony pillanat, egy ezredmásodperc: amint eltelt, máris múlt, és minden következő pillanat még csak jövő. A jelen, ahogy halad előre az időben, máris megszűnik jelennek lenni...

Én a jövőben élek. Minden pillanatban máris arra gondolok, hogy mi lesz később? Állandó félelemben élek, képtelen vagyok csakis arra figyelni, hogy mi van most? Igen, ebben az ezredmásodpercben, ami annyira múlékony. Pedig ez az igazi művészet. A MOST csodáját átélni.

Kis megjegyzés: nevetségesen fog hangzani, de az ember egészen biztosan csak a jelenre figyel akkor, amikor részeg. Beszélhet akármiről, csinálhat bármit: a részeg ember nem fél semmitől. Csak a pillanat érdekli, tudata szépen lassan megszűnik, és csakis a jelen áll előtte, teljes valóságában. Nem érdekli, mi volt hat órával ezelőtt, de az sem, mi lesz egy óra múlva, hogy fog hazajutni, milyen lesz a másnap...

(Nem azt mondom, hogy akkot most mindenki alkoholizáljon, ez pusztán egy megfigyelés. És természetesen nem zárja ki, hogy valaki másmilyen helyzetben is csak a jelenre gondoljon.)

Jönnek a megszorítások - legalábbis az én házam táján. Hurrá. Újra munkakeresés, stressz... a különbség csak annyi, hogy most kicsit könnyebb helyzetben vagyok, mert van ajánlólevelem, szakmai tapasztalataim, úgyhogy idevele a munkával.

A kieső időben viszont lesz időm angolozni (most azért is rászánom magam, hogy normálisan megtanuljam), úgyhogy megintcsak hurrá.

Örömmel látom, hogy van már klip az új Black-outról/-tól. A számot nagyon szeretem, hát a koncertklipeket már kevésbé, de azért jó, hogy van. :)

És azt is látom, hogy Robi megnyiratkozott, megborotválkozott - hellyel-közzel, mert még mindig borostás, de már nem konkrétan szakállas.

Tegnap este olyan kilenc-fél tíz tájban bealudtam olvasás közben. Éreztem, hogy elnehezedik a magazin a kezemben, és lecsukódik a szemem. Néha felriadtam, hogy "jaj, elaludtam", aztán ugyanúgy visszaájultam. Aztán amikor eljött a tényleges lefekvés ideje, alig bírtam erőt venni magamon, hogy átöltözzek, fogat mossak, stb. Mi történt velem? Oké, hogy aznap elég sokat sétáltam, de ezt leszámítva nem volt túl fárasztó napom... Lehet ez tavaszi fáradtság? Vagy még mindig az óraátállítást nyögöm?