Ezt még nem is írtam.

Kedden karaokee volt, danoltam csomót, igaz, a nem túl sok dalból álló listából alig tudtam választani valami értelmeset, és akkor sem egyedül énekeltem. És hát szomorú felfedezést tettem.

Rájöttem, hogy Cserháti (Porche Szerelem --> így kell írni?) stílusa és hangszíne nem az én típusom. Nem tudtam normálisan kiénekelni a részeit. Aztán, arra is rájöttem, hogy roKK hangom sincsen. Se kiabálva énekelni, se erőteljesebben, karcosan énekelni nem tudok. Hogy mit tudok? Magasan énekelni. Arra kellett rájönnöm, hogy (persze csakis a listából) Zoltán Erika hangmagassága áll hozzám közel... ilyet!

Ez van.

Tök jól esik, hogy a csoporttársaim jó nőnek tartanak (80 százalékuk lány :)), vagy amikor megdícsérnek, hogy jól nézek ki, vagy ilyesmi. :) Danke schön megint!

Ma még nem döglöttem... reggel órára mentem, bemutattam az Élet és Irodalmat a többieknek (na persze nem magamtól, jókedvemben, hanem mert ez volt a feladat), hazamentem, Aaaanya még mindig ott döglött az ágyban, összehúzott függönnyel, de már nem aludt, csak "Musikalität" volt a fülében (ahogy mondani szokta), és meglepő örömmel fogadott. Persze nem aludta ki magát, miért is, csak előző este 11 óta nyomta... igaz, előtte két napig szinte nem is aludt. Naszóval, fölpattant, mert mondtam, hogy tömjük meg a majmocskákat (értsd: együnk), erre mindig hallgat. Evés, pakolászás, majd takaringyó következett. Hogy én hogy utálom a saját hajam a földön, vagy a felmosórongyba ágyazódva, vagy a szőnyegbe préselődve látni!... Mármint a kihullott hajat, nem a fejemen trónoló frizkót... :)

Mostunk, szívtuk a port, satöbbi. Aztán Aaaanya elment barnulni, én pedig leültem, ölemben a laptoppal, és kedvenc elfoglaltságomat űztem: szakdogát írtam. Megjegyzem, már egész jól behoztam a lemaradást, igaz, a tervezett 3-4 interjúból még egy sem készült el... :S Előre látom, a tavaszi szünet ezzel fog eltelni. Pedig lenne jobb dolgom is, valakivel...

Mindezek után megint kajáltunk, és lejöttünk ide pötyögni.

Ezek tetejébe éjjel akkora f.szságot álmodtam... olyan valakivel, akivel nem szeretek álmodni. Brrr.

Egyébiránt pedig a Rádió 1 egy nagy sz*rkupac. Egyedül a reggeli Kukori című műsor hallgatható, a rádió "zenei" változatosságát most nem méltatom. Szerintem van kábé egy cd-re való zenéjük, és azt a 10-20 számot váltogatják egész nap. Nem túlzok... Vagy rap van, vagy Nelly Furtado összes (pedig én kedvelem), vagy Pink. Itt ki is merül a téma. Halálosan unalmas.

Hogy miért tudom mindezt?

Mert háttérrádiózást folytatunk. :) Aaaanya bekapcsolja, nekem meg jó néha valami zaj. Amikor már a hajamat tépem, annyira unom, akkor kikapcsoljuk.

Vicces dolog, mert alapvetően nem vagyok odáig a rádiókért (zeneileg), viszont szeretem, ha háttérzajként funkcionál, mert ezt szoktam meg otthon (konyhában egész nap megy, vagy az autóban). Természetesen ha zenét akarok hallgatni, bekapcsolom a laptopom vagy bedugom a fülest, és ömlik a fejembe a forró fém (ahogy Balázsom szokta mondani). Vagy mikor mi. Nem vagyok egy beszűkült fazon, de vannak kedvenceim, és hát a rádiók általában nem azokat játsszák. De mondom, ez még nem baj :), csak ne legyen unalmas, mint a fent említett adó.

Danke schön.

Meg persze át is állíthatom. Ahhoz viszont lusta vagyok. Nesze nekem. :)

Ha már DéTé. Nem tudom, hogy az énekes, James LaBrie (középen) új külseje (szőrös arc) hogyan fog együtt mutatni azzal a magas hangjával... már ha lehet ilyet mondani... kíváncsi vagyok :)

Tegnap megnéztük Szerelmemmel a Fekete Dália című filmet.

Egy-két apró részlet nem volt világos, de egyébként nekem tetszett. Josh Hartnett-et eddig még nem láttam játszani, de ebben a filmben meggyőzött. Hilary Swank mesésen nézett ki, gyönyörű volt, de tényleg. Scarlett Johansson pedig továbbra sem szimpatikus nekem, pedig ő is szépet alakított, elismerem. De megszeretni nem fogom... :)

A legdurvább karakter egyébként a Madeleine (Hilary Swank) anyja, a kattant asszony, aki mellesleg még Petunia Dursley-t is eljátszotta a Harry Potterben. :) Nagyon durva volt, ahogy játszotta az elmebeteget, egyszerre vicces és ijesztő...

Az indexen ezt írták a filmről:

"A "The Black Dalia" egy kitalált történet amely megszállottságról, szerelemről, korrupcióról, pénzvágyról és istentelenségről szól egy fiatal hollywoodi sztárjelölt 1947-ben valóban megtörtént brutális gyilkosságának alapján. Az eset sokkolta és megigézte Amerikát és a mai napig megoldatlan maradt."

Blogolni nehéz.
Legalábbis annak, akinek számít az, hogy mit ad közkézre magáról, gondolatairól, privát szférájáról, még ha nem is reagálnak azonnal az emberek, mert elolvassák, megjegyzik az értékes információkat, és később csak rajtuk múlik, hogy élnek vagy visszaélnek vele.
Abban az esetben pedig, ha a kommentelőben reagálnak egy-egy írásra, lehet körmöt rágni: vajon egyetértenek velem? Ha nem, vajon képesek-e normálisan megfogalmazni az érveiket, vagy csak dobálják bele a mondatokat a nagyvilágba?
Engem szerencsére elkerülnek a névtelen és rosszindulatú véleményezők, de valószínűleg csak azért, mert elég "lightos" blogom van. Nagyon ritkán írok provokáló, vagy szélsőséges véleményt tükröző posztot, ám mint leendő újságíró, ki kellene próbálnom, hogy milyen az, hiszen ha ügyes vagyok, előbb-utóbb eljutok oda, hogy publicista legyek, ám ahhoz előbb még tapasztalatokat kell gyűjtenem a világról. :) Véleményem viszont van, és közlöm is, de ezek szerint nem vagyok valami vérlázító figura... :)
A másik, a magánélet. Minden ilyen jellegű posztot háromszor megrágok, mielőtt elküldöm. Ez a rossz tapasztalat miatt van: korábban írtam olyanokról, akikről fogalmam sem volt, hogy olvashatják a blogomat, és mégis... azóta óvatosabb vagyok, és különben is, nem valószínű, hogy túl sok embert érdekel az, hogy én mennyire vagyok boldog a szerelmemmel vagy éppen mi bajom a családommal, a barátaimmal, stb. Egy bizonyos szinten lehet publikálni, de nálam ez egyre alacsonyabb. Ha pedig mégis valami privátot írok le, akkor azt szépen becsomagolom. Nem írom le például, hogy "tegnap a Csörsz haverom beszólt, hogy ... (tökmindegy mit), olyan köcsög, sosem bocsátom meg neki"... Na, ezt így nem. :) Természetesen senki sem kényszerít, hogy magánjellegű posztot írjak le, de ha már belülről jön a kényszer, vagy úgy érzem, érdekelnek a reakciók, más meglátások, akkor mehet. De csak csomiban.

Hát valahogy így gondolom én ezt.
A blogolásban az a jó, hogy lehetsz kurva exhibicionista, vagy csak egy szerény pötyögő is. Valaki kiteszi a fél életét, valaki csak egysorosokat közöl, ami semmit nem árul el róla.
Épp ez benne a szép. :) Szerintem.