Tele van a média azzal a hírrel, miszerint a nánási strandon majdnem beszippantott egy kiscsajt a medence lefolyója zárórakor. Ráadásul a gyógymedencéé, amiben nem is lett volna szabad lennie a kislánynak. A gyerek még állítólag a felszólítás után ugrott vissza a vízbe. Anyuka hőbörög, pedig az ő felelőssége a legnagyobb. 1. Miért van a gyerek olyan vízben, amelyben tilos fürdőznie? 2. Miért nem figyelt jobban a gyerekre, miután elkezdtek kimászni a medencéből?

Olvastam a blikk.hu-n a cikkhez tartozó kommenteket, hál'istennek a népek nagy része a strand pártján áll. A lefolyón van rács, szóval megtették a megfelelő óvintézkedéseket. Kíváncsi leszek a végkifejletre!

Ma reggel a trolimegállóban ült egy rokkercsaj, és elnézegettem az ékszerkészletét, amikor is megakadt a szemem a legszembetűnőbb darabbal: a csaj csuklóján ott feszített egy körbehajlított villa... amikor pedig meséltem az egyik kolléganőmnek, ő meglepődés helyett csak legyintett, hogy ugyanmár, a nyolcvanas években ő is hordta. Sőt, mindenki. Készen voltam! Le vagyok maradva! Sőt, mesélte, hogy nem csak a villát használták karperecként, de a fülébe még színes gemkapcsokat is pakolt... lehet, hogy én nem vagyok túl kreatív, de ez már nekem is sok!

Mindig is szerettem volna könyvet írni. Gyerekkorom óta nagy sztorikban, regényekben gondolkodtam, és igaz, hogy csak az asztalfióknak, meg max. a családnak, barátoknak írtam, de írtam. Fiatalokról, szerelemről, stb. És élveztem. Olyan volt, mint az olvasás, amikor az ember úgy érzi, elmenekülhet a világból a saját fantáziájába. Itt is ez volt a helyzet, csak én magam formáltam a sztorit. Amit meg szerettem volna élni, azt megtették helyettem a szereplők, és imádtam!

Na most. Öreg fejjel már ugye komolyabb dolgokat szeretne az ember összehozni. Millió és egy ötlet van és volt a fejemben, a horrortól kezdve a krimi-szerű dolgokon át a filozofikus mélységekig minden. Sőt, arra is gondoltam, hogy írok egy mostanában oly divatos "leleplező" könyvet a szakmámról, de aztán elvetettem az ötletet. Elcsépelt, hiteltelen, unalmas! Manapság mindig mindenki leleplez valamit. Manapság csak a "reality" van. Az összes paraszt önéletrajzot ír (írat) magáról, és olyan témákhoz nyúlnak, amelyekhez semmi közük. Nem! Én nem fogok ilyet írni. Eldöntöttem, mit szeretnék: egy fiktív, de valamennyire hétköznapi sztorit, tele feszültséggel, lávval, halállal, jóval-rosszal, mindennel. Egyszerűen csak szórakoztasson, pihentessen, és legyen annyira lebilincselő, hogy akár még a vécére is magával vigye az ember!

A kérdés már csak az, hogy mikor írom meg. Mert annyira, de annyira nehéz hozzákezdeni... én meg egy lusta dög vagyok. De ha egyszer tisztán körvonalazódik a fejemben, akkor tényleg elkezdem.

Vicces, hogy mióta volt a Kamelot koncert (április 20.), csak jobban szeretem a zenekart. Na jó, kimondom: egyszerűen szerelmes vagyok a Kamelotba. Én hülyebarom, amikor a koncert volt, még kevésbé ismertem őket, csak azt tudtam, hogy jók, persze, meg egy-két albumot ismertem már felszínesen, de ennyi. Még a tagokat sem ismertem. Szóval most szidom a fejem, hogy miért nem hamarabb szerettem meg így őket, és akkor még nagyobb élmény lett volna a buli. Persze így is jó volt, de hát na. Most várhatom a következő koncertet, ami remélhetőleg jövőre lesz. Ajánlom, hogy legyen!!

Múlt héten soksok idő múltán újra találkoztam legkedvesebb ex-lakótársammal, Nórival, azazhogy, bocsánat, Aaaaaanyával. Az Aréna plázában mászkáltunk, és ő mindenképp szeretett volna venni magának egy szexi ruhát. Épp a "folyosón" sétálunk (tehát épp nem az egyik butikban voltunk), amikor felsóhajt: "Nem igaz, hogy nem találok semmit ebben a hatalmas boltban!" Behaltam.

Nem rég olvastam el Lisa Jewell: A házibarát című regényét. Könnyed, mégis nagyon tartalmas és szórakoztató kis könyv. Adott egy család: papa, mama és három harminc körüli fiúgyermek, imádják egymást, és mindenkinek máshogy alakulgat az élete a történetben. Egyszer csak felbukkan az életükben Gervase*, egy igencsak fura, rock'n'roll rajongó fickó, aki akármilyen antipatikus is az elején, végül mindenki problémáját megoldja. Érzi mások gondjait, és csak úgy látatlanban tanácsokat ad, amelyek bejönnek. (Nekem is kellene egy ilyen házibarát... :)) Mindhárom fiúnak más és más problémái vannak, lényegében ezek alakulásáról szól a könyv. Szellemes, humoros, szinte úgy érzi az ember, hogy ismeri ezeket a pasikat. Én például nem örültem, hogy vége lett, szívesen olvasgattam volna még. A legnagyobb érzelmi katarzis közepette lett vége, utálom is érte. :) Megmutatja, milyen az igazi, őszinte testvéri szeretet, megbocsátás, hol kezdődik a felnőtté válás, és hogy hogyan képes (vagy nem képes) az ember megoldani a saját gondjait. Ha ez egy film lenne, kellemes romantikus vígjáték volna, jó pár humoros jelenettel.

*Az anya egy tavernában énekel, ott ismerkedik meg vele, és elhívja hozzájuk albérlőnek.