Igazából azt sem tudom hol kezdjem. Az úgy volt, hogy amikor még Nánáson éltem (gimis éveim végéig tulajdonképpen), alig-alig érdekelt a külsőm. Úgy értem, persze érdekelt, de épp csak annyira, hogy ne tűnjek igénytelennek. De hát fiatal votlam még, tizenévesen az ember még nem igazodik el olyan könnyen a divat világában, még alakulgat, és még nem igazán tudja, pontosan mi is áll jól neki, mi az ő stílusa. Legalábbis én így voltam vele. Rokker vótam, hosszú hajjal, zenekaros pólókkal, egyszerű ruhákkal. Persze akkor is tudtam csinos lenni, ha akartam, de nem volt fontos. Akkor még nem. Aztán jött a fősuli, a rengeteg impulzus, elkezdtem változni külsőleg. az egyik legnagyobb lépést kedvenc exlakótársam, Nóri segítségével tettem meg azzal, hogy együtt jártunk vásárolni, ő pedig igazi "szakértőként" nem győzött nekem tanácsokat adni, véleményt mondani. :) Aztán most itt vagyok Pesten. És most a legnehezebb... egész életemben vidéki gyerek voltam, kevés ingerrel, kevés emberrel. Itt Pesten ahová csak fordulok, rögtön húsz ember jön szembe. Rengeteg ember, rengeteg impulzus, nekem meg jár a szemem, csak golyózik és golyózik, mert mindenkit megnézek. Kicsit sok ez nekem... és ugye minél több hatás éri az embert, annál nehezebb azt feldolgozni. És hogy hogy jön mindez a divatproblémámhoz? Hát csak úgy, hogy az ember akaratlanul is összehasonlítja magát másokkal, akár tudatosan, akár tudat alatt. Reggel látok egy jó kis kabátot egy nőn, akkor olyan kell, délután meglátok egy jó frizurát, akkor olyan kell, aztán másnap már másfajta dolgok jönnek... én meg sajnos olyan vagyok, hogy nem hagynak hidegen ezek a dolgok. Nem is beszélve a női magazinokról, a divatlapokról...! Néha még a legtökéletesebb kollekcióban is elégedetlen vagyok a tükörképemmel, néha viszont legszívesebben szarnék az egészre, és smink nélkül, otthonkában mennék mindenhová. Irigylem azokat, akik a hét minden napján elégedettek magukkal, megtalálták a saját stílusukat, és képesek "átnézni" a többi emberen, mintha ott se lennének...