Az ember egész életén keresztül szerepekbe kényszerül.

Vannak adott szerepek (pl. nő), vannak, melyekbe az ember "beleesik" (pl. anya), és vannak a választott szerepek. Ez utóbbi mozgatta meg a fantáziámat a minap.

Mi az a titokzatos motor, mely hajtja az embereket afelé, hogy szerepeket játsszanak? Nem a képmutatásra gondolok elsősorban (bár az is ide tartozik), hanem arra, hogy valaki felvesz egy álarcot annak érdekében, hogy (szerinte) könnyebben boldoguljon az emberek között és a világban. Senkinek sem ártani, csak élni. Valahogy.

Nemrég értettem meg, hogy önmagunkat adni nem mindig könnyű. Ha mindig mindenki kimondaná, amit gondol, ha úgy öltözne, ahogy pillanatnyi kedve tartja, úgy viselkedne, ahogy éppen kényelmes... akkor lenne csak igazán anarchia. Nem mond hülyeséget a Blikk reklám: "Egy őszinte világban nem lenne ránk szükség". Ne essék félreértés, nem méltatom a bulvárt (hiába szórakoztató az emberek számára, semmilyen értéket nem képvisel), pusztán ennek a mondatnak az igazságát.

Ezért van az illem, a protokoll, tegezés-magázás, nyelvi kifejezőeszközök, alkalmi öltözékek, stílusok, és a legfontosabb: az önkontroll.

Mert az kell. A lényeg, hogy a szívünk a helyén legyen, de vegyük fel az álarcokat...